Mielőtt egy szervezet meghatározhatná, mit tehet az AI, tudnia kell, hogy valójában mi is dől el nála. Ez nyitott kapunak tűnhet, de a gyakorlatban kevés vezetőség tudja kérésre teljes áttekintést adni azokról a döntésekről, amelyek naponta megszületnek a szervezetükön belül. Ki hozza meg őket, milyen adatok alapján, és mi történik, ha egy döntés rosszul sül el. A döntés-inventárium nem több és nem kevesebb, mint ezekre a kérdésekre adott válasz, szisztematikusan leírva.
Az inventárium nem technikai dokumentum. Olyan szervezeti dokumentum, amely megalapozza minden beszélgetést az automatizálásról, a felelősségről és az ütemről.
Egy használható inventárium minden döntésről legalább négy dolgot leír. Először: ki hozza meg jelenleg a döntést, és hogy ez egy funkció, egy csapat vagy egy rendszer. Másodszor: milyen információ szükséges a döntés meghozatalához, és honnan származik ez az információ. Harmadszor: mi a hatás, ha a döntés rosszul sül el, a károk típusában kifejezve — pénzügyi, jogi, hírnévvel kapcsolatos, biztonsági — nem összegben. Negyedszer: milyen gyakran fordul elő a döntés, mert a gyakoriság határozza meg, hogy az automatizálás egyáltalán eredményez-e valamit.
Ez a négy oszlop együtt megmutatja, mely döntések kiszámíthatók és melyek nem, melyek fordulnak elő gyakran és melyek ritkán, és melyeknek olyan következményei vannak, amelyeket a szervezet elviselhet, vagy éppen nem. Ez a kombináció értékesebb, mint egy feladatnevekből álló lista.
Az inventárium nem számolja ki, mekkora részét lehet egy döntésnek átadni az AI-nak. Ez egy másik kérdés, egy másik módszerrel, és hiba lenne mindkettőt egy lépésben megválaszolni próbálni. Aki előbb azt akarja tudni, hogy egy döntés AI-kész-e, mielőtt rögzítették volna, mi is pontosan a döntés tartalma és ki felel érte, homokra épít.
Az inventárium arról sem foglal állást, hogy egy döntést automatizálni kellene-e. Ez a szervezet saját döntése, a kockázatok ismeretében és a saját kockázattoleranciájának megfelelően. Bizonyos döntések abba a kategóriába tartoznak, amelyet soha nem szabad automatizálni, egyszerűen azért, mert egy hiba következményei nem helyreállíthatók. Az inventárium jelzi, hogy ezek a döntések léteznek; nem dönt a szervezet nevében.
A döntés-inventárium elkészítésének egyik érdekes hatása, hogy ugyanazon szervezet különböző emberei más képet alkotnak arról, ki milyen döntést hoz. Egy operatív vezető úgy gondolja, hogy egy döntés a csapaté; a vezetőség úgy gondolja, hogy az ő hatókörébe tartozik. Mindkettőnek lehet igaza különböző helyzetekben, de ha ezt senki nem rögzítette explicit módon, zavar keletkezik, amint szóba kerül az automatizálás.
Ez a szórás pontosan az, ami miatt a vezetőség tagjai nem egyeznek meg egymással az AI bevezetésének ütemében: ugyanazt a szervezetet nézik, de eltérő döntési képet látnak, mert senki nem írta le azt korábban közösen.
Egy inventárium folytatás nélkül olyan dokumentum, amely egy fiókban végzi. A folytatás két nyomból áll. Az első nyom azon szabályok megfogalmazása, hogy egy rendszer mit tehet és mit nem tehet önállóan — olyan megállapodások, amelyek rögzítik, milyen határok között hozhatók automatizált döntések. Ezen szabályok nélkül minden automatizálási döntés egyedi mérlegelés marad, minden ezzel járó következetlenséggel.
A második nyom az ütemről szóló beszélgetés: mely döntéseket lehet elsőként megvizsgálni, és melyek várjanak addig, amíg a szervezet készen áll rá. Ez a beszélgetés jobban megy, ha az igazgatóság és a vezetőség azonos képet alkot arról, mi elérhető milyen időtávon, helyette hogy mindegyikük a saját feltételezéseiből tárgyalna.
A döntés-inventárium a jelenlegi helyzetet írja le. Nem mond semmit arról, hogy a szervezet képes-e felelősen bevonni az AI-t a döntéshozásba — ez a teherbírásról szóló kérdés, nem magukról a döntésekről. A kettő közötti különbséget az AI teherbírásának és az AI átvételének megkülönbözetéséről szóló oldal magyarázza el, és ez a különbség az oka annak, hogy egy inventárium sosem végpontnak szánt.
Az inventárium nem is olyan pillanatfelvétel, amely örökre érvényes marad. A döntések változnak, a felelősségek eltolódnak, és új információforrások keletkeznek. Az, hogy egy szervezetnek milyen gyakran kell megismételnie az alapul szolgáló mérést, attól függ, mennyi változott a közbeeső időszakban; ezt tárgyalja az érettségmérés megismétlésének gyakoriságáról szóló oldal.
Amint tisztázódik, milyen döntések léteznek, ki hozza meg őket és mi a kockázat, felmerül az a kérdés, amelyre a döntés-inventárium önmagában nem ad választ: az alapul szolgáló munka mekkora része vehető át valóban az AI által. Ez a FTE TO AI munkaszkennelésének területe, amely feladatonként kiszámítja, mekkora hányad jöhet szóba átvételre. A munkaszkennelés arra épít, amit az inventárium feltárt, de egy másik rétegre néz: nem arra, hogy a szervezet készen áll-e a teherbírásra, hanem arra, hogy mit lehet konkrétan átvenni, amint készen áll rá.
Vraag maar wat er moet staan voordat AI in uw organisatie kan landen.
Answers come from this site’s knowledge base. Not tailored advice, and not a scan of your company.